Az Instagramom tele van szobanövényekkel. Gyönyörűek, egészségesek, pompás fényben fürdenek. De van egy titkom: mélyen legbelül rettegek az öntözőkannától. Mert öntözni… nos, az munka. És én inkább ücsörgök mellettük, mintha egy botanikus kert kurátora lennék, semmint a személyzet.
A vásárlás pillanata: szerelem első látásra
Amikor meglátok egy új növényt a kertészetben, az agyam rögtön átkapcsol romantikus üzemmódba. „Ez most más lesz” – mondom. „Ez a növény majd életben marad. Ehhez majd rendszeresen nyúlok vízért, permetezek, törölgetek levelet.” Aztán hazaviszem, kitör a lelkesedés, kap egy kaspót, egy nevet, sőt, néha még egy verssort is. És aztán… telnek a napok.
Az első elfelejtett öntözés
Eleinte csak egy-két nap csúszás. „Nem baj, bírja ő még.” Aztán egyszer csak ott ül szegény kis fikusz, levelei lekókadva, tekintete vádló. Én meg gyorsan elfordítom a fejem, mintha épp valami fontos e-mailt írnék. A növények meg nem kiabálnak. Nem nyávognak, nem ugatnak, nem sírnak. Csak csendben szenvednek.
Az önáltatás csúcsa: szárazságtűrőket nevelek
Be kellett látnom: nem vagyok öntözős típus. És amikor ez tudatosult, új korszak kezdődött: kaktuszok, pozsgások, zámia, anyósnyelv. Olyan növények, amiket akkor is túlélnek, ha csak akkor kapnak vizet, amikor már én is csak sivatagi zenehallgatás közben veszem észre őket.
És tudod mit? Nem szégyellem. Inkább legyen öt egészséges, strapabíró növényem, mint tizenkettő, akik mind haldoklanak.
A tanulság? Ne hazudj magadnak (és a fikuszodnak se)
Nem kell mindenki locsolómanónak született kerttündér legyen. Ha te is hajlamos vagy elfelejteni az öntözést, válassz olyan növényeket, amik megbocsátanak. Akik értékelik a távolságtartást. És legyél őszinte magadhoz: nem attól leszel jó növénytartó, hogy mindig mindent tökéletesen csinálsz – hanem attól, hogy ismered magad, és a növényeid ehhez alkalmazkodnak.
És ha néha mégis elhervad valami? Hát istenem. Majd veszünk egy új kaktuszt.
