Van az a szekrény. Aki csak áll. Hallgat. Nem nyitod ki, de tudod, mi van benne: a “majd jó lesz valamire” tárgyak világa. Egy régi kávéfőző, aminek már nincs alkatrésze. Egy pár cipő, amit nyom, de hát drága volt. Két karton díszpárnahuzat, ami egyik szobához sem passzol. És valami ismeretlen kábel, amit „tuti nem szabad kidobni”. De miért olyan nehéz megválni ezektől a tárgyaktól? És hogyan lehet őket mégis békével elengedni?
A “majd egyszer kell még” mögött – egy kis lélektan
- Félelem a hiánytól: „Mi van, ha pont jövő héten lesz rá szükségem?” Ez egyfajta biztonsági játék, amit a jövőbeli önmagunkért játszunk.
- Bűntudat: ha valami drága volt, ajándékba kaptuk, vagy sokáig használtuk, érzelmi nyomás alakul ki: kidobni = hálátlanság.
- Önazonosság emlékei: régi hobbik, egykori terveink maradványai is ott pihennek. Nem a tárgytól, az elképzeléseinktől nehéz búcsút venni.
Hogyan állj neki – gyakorlatiasan, de emberséggel
- Kategorizálj: tedd ki a szekrény teljes tartalmát, és nézd meg, miből mennyi van. Csak így derül ki, hogy három fonott kosarad van, amiről már meg is feledkeztél.
- Tedd fel a kérdést: használtam ezt az elmúlt egy évben? Örömet okoz, ha ránézek? Ha nem, mehet.
- Alakíts ki “talon” zónát: egy doboz, amibe félreraksz dolgokat. Ha fél évig nem hiányoznak, valószínűleg nem is fognak.
- Fotózd le: amit érzelmileg sajnálsz elengedni, de már nem használod – fényképezd le. Az emlék megmarad, a por nem.
- Adj másnak esélyt: ami számodra felesleges, másnak kincs lehet – ajándékozás, adományozás, új élet.
A szekrény nem emlékmű, hanem lehetőség
Minden olyan tárgy, amit nem használsz, egy darabka mentális teret is elfoglal. A szekrény, amit sosem nyitsz ki, emlékeztet: van, amit már túlhaladtunk. És ez nem veszteség, hanem fejlődés. Néha a legnagyobb rend az, amikor már nem félünk elengedni.
