Ha azt hiszed, hogy a szobanövények élete csupa csend és fotoszintézis, akkor még nem hallottad a történetemet. Mert mi, zöld lakótársak, nemcsak napfényt és vizet gyűjtünk, hanem élményeket is – főleg, ha vendégek lepik el a házat. Íme az én hétvégi túlélőnaplóm, egy cserepes fikusz szemszögéből.
Péntek este, 18:42 – a levegőben valami izzik. A gazdi porszívóval rohamozza a nappalit, a konyhából hagyma és sült hús illata száll, és a sarokban a páfrány már tudálékosan susog: „Vendégjárás készül, kapaszkodj a gyökereidbe.”
Szombat, 15:10 – becsönget az első vendég. Kedves mosoly, de az a táska, amit ledob mellém, majdnem kinyírja a friss hajtásomat. A gyerekek hamar rám találnak: „Jaj, de szép! Vajon milyen az íze?” – kérdezi egyikük, és már harap is egyet a levelem széléből. Csíp ugyan, de inkább a büszkeségemet, mint a növekedésemet.

Szombat, 16:03 – a vendégek kutyája besétál, mint aki a ház új ura. Először szimatol, aztán kört rajzol körém, majd lelkes farokcsapásokkal lever néhány száraz levelet. A páfrány szarkasztikusan odaveti: „Legalább nem próbált meg locsolni.”
Szombat, 17:25 – a vacsoraasztalról egy kolbászzsíros kenyér falatja landol rajtam. Olajos folt, ragacs – minden, amit egy önérzetes fikusz elkerülne. A gazdi pánikszerűen törölget, én pedig tudom: ez a nap már nem lesz foltmentes.
Szombat, 21:40 – nevetés, zene, poharak koccanása. Egy lelkes vendég a virágállványra könyököl, mint bárpultra, mire az orchidea mellettem fájdalmasan felnyög – egy virágszárnak annyi.

Vasárnap, 09:47 – a vendégek nagy része hazament, de egy álomszuszék még a kanapén szendereg. Minden fordulásnál a sálja belém gabalyodik. A gazdi rám mosolyog: „Kitartás, mindjárt vége.”
Vasárnap, 12:05 – végre csend. Kicsit poros, kicsit gyűrött vagyok, de győztem. Tudom, hogy jön a friss víz, a tápoldat és a béke. Addig is a túlélés titka: rugalmas szár, jó sarokpozíció – és kellő távolság a kolbászzsíros kenyértől.