Néha úgy érezzük, hogy a figyelem ide-oda ugrálása csak hátráltat minket a hétköznapokban. De mi van, ha valaha épp ez a tulajdonság tette lehetővé, hogy egyáltalán túléljünk? A Pennsylvaniai Egyetem friss kutatása szerint az ADHD-val összefüggő viselkedések bizonyos környezetben kifejezetten előnyösek lehettek – például egy bokros, bogyókkal teli ligetben.
A játék, amely megmutatta, ki a jobb „bokorváltó”
A kutatók 457 felnőttnek adtak egy online bogyógyűjtögetős játékot. Nyolc perc alatt annyi bogyót kellett összeszedni, amennyit csak lehet. A helyzet egyszerű volt:
- egy bokorról egyre kevesebb bogyó jött le,
- új bokorra váltani időbe került,
- és nem lehetett tudni, hogy az új hely jobb lesz-e.
Eközben a résztvevők ADHD-ra jellemző tünetekre is kitöltöttek egy kérdőívet.
Az eredmény? Az ADHD-s tüneteket mutató emberek többet mozogtak, gyakrabban váltottak bokrot, és átlagosan jóval több bogyót gyűjtöttek: 602-t a 521-hez képest.* Aki könnyebben vált helyet, az könnyebben talál új bőséget – legalábbis ebben a játékban.
Őseink „kereső” és „kihasználó” üzemmódja
A kutatás nem áll magában: számos vizsgálat mutatja, hogy az ADHD-s emberek több időt töltenek az úgynevezett felfedező fázisban. Vagyis tovább keresnek új információt, új helyeket, új lehetőségeket. Ez őseinknek jól jöhetett: a foraging, vagyis a gyűjtögető viselkedés sikeressége sokszor azon múlt, ki talál rá először az új bogyós bokorra, a következő vízforrásra vagy a váratlan élelemre.
A vadász–földműves hipotézis
2008-ban egy kenyai nomád népcsoportnál kiderült, hogy az ADHD-val összefüggő génváltozatok jobb egészséggel jártak együtt. Ugyanezek a génváltozatok a földműves rokonoknál pont fordítva: alultápláltsággal.
A vadász–földműves hipotézis szerint:
- a gyors váltás, a hyperfókusz, a hirtelen aktivitás vadász-gyűjtögető életmódban előny,
- viszont a mai, ülő, rutinszerű, „maradj egy helyen és csináld végig” világban már kevésbé az.
Sőt, egy 1998-as tanulmány szerint az ADHD-s felnőttek jobban tudják halasztani az evést és az alvást, ha valami sürgős feladatot kell megoldaniuk – ez vadászatnál vagy gyorsan változó tápláléklelőhelyeknél kifejezetten hasznos lehetett.
Mi köze mindehhez a cukornak?
Egyes kutatók még azt is felvetették, hogy azért lesznek sokan „túlpörgőek” cukortól, mert az agyunk ősi mintát követ: ha sok fruktózt érzékel, azt hiszi, hogy bogyóbőséget találtunk, és rákapcsol: „keressünk még többet!”. A mai világban ez már kevésbé praktikus – de az agyunk, úgy tűnik, még nem frissítette az evolúciós szoftverét.
Mit jelent ez nekünk a kertben, a konyhában, az életben?
A kutatók hangsúlyozzák, hogy még rengeteg vizsgálat kell, mielőtt biztos következtetéseket vonnánk le. De ez az irány fontos emlékeztető: ami ma „furcsának” vagy „zavarónak” tűnik, az valaha létfontosságú túlélési stratégia lehetett.
És ha valami, hát a kert is ezt tanítja: a sokféleség teszi erőssé az ökoszisztémát. Lehet, hogy a bogyógyűjtögető hajlam még ma is ott szunnyad bennünk – csak épp a hűtő és a kamra között kalandozva éljük ki.
